.... Persze, minden okkal történik. Illetve sokkal könnyebben elengedünk vagy dolgozunk fel történéseket, ha rájövünk a miértjére. Ó, és ha nem sikerül?  A végtelenségig hajszoljuk magunkat a "mi lett volna, ha..." kérdésekbe. Vagyis az emberek nagy része ilyen, és szerintem, aki nem, annak is eljön az életében 1x-2x olyan pillanat, ami válaszok nélkül neki is egy örökké valóságnak tűnik, mire eljut arra a pontra, hogy ne legyen a napjaiban kardinális probléma.

 Nos, nem azért magyaráztam meg, hogy vannak olyan emberek is, akik tök hamar túl lendülnek dolgokon, mert én ilyen lennék...óóóóó... Én, akinek minden második kérdése a "jó, de miért?", ne is várjak ilyenre. Évek óta próbálok rájönni, miért fontos nekem, hogy meg legyen magyarázva a megmagyarázhatatlan is, de mivel most megint a "miérteken" filozofálok, így úgy érzem nem jutok előrébb ezzel sem.  Egy "háááát én ilyen vagyok, ezt kell szeretni" felkiáltással tovább is állnék ettől a témától, hiszen sokkal fontosabb lenne -ha már ezen az érzésen nem tudok változtatni, ami miatt iszonytató vágyat érzek minden tudás birtoklására- hogy mégis, hogyan lépjek túl dolgokon anélkül, hogy ebben az adott személy, vagy élethelyzet segítene.

 Az általános felvezetés után jöhet is a lényeg. A már most előreláthatólag hosszúra eresztett monológom az emberi kétszínűséget és kárörvendést fogja körbejárni egy friss, új tapasztalatom szempontjából.
 Meg van az érzés, amikor nagyon fent vagy, úgy érzed minden összejött, semmi sem állíthat meg, majd váratlanul úgy szó szerint pofára esel, hogy még a csattanását is hallod? Persze, hogy meg van és erre sokkal jobban is emlékszel vissza még évekkel később is, mint a sikereidre. Legalábbis én biztosan, mert az életem libikókájában a "lentet" olyan  lelkileg tényleg lentre képzeljétek el. Legyen szó arról, hogy 15 éves koromban először összetörték a szívemet -ami pontosan tudom, hogy hogy padlóra küldött, de mai fejjel nyilván már csak mosolygok rajta- vagy legyen szó arról, hogy az elmúlt pár hónapomban rossz, illetve rosszkor meghozott döntések összegeként vágtam magam hanyat, minden életszakaszomban ugyan úgy élem meg a számomra borzasztóan bántó helyzeteket. 

 Konkrétan 2 hónapot "pazaroltam" el az életemből, csak azért, hogy újra a 0-án lehessek. Felmerülhet a kérdés, hogy ha már sikerült talán a 100%-ot is hozni egy időben, hogyan lehetek képes lerántani saját magamat -100-ra? Ez egy nagyon jó kérdés, hiszen visszatekintve az elmúlt két hónapom értelmetlen vegetálására és a belső vívódásomra ésszerű választ nem tudok adni. VISZONT! Minden történet végéből le kell szűrni a tanulságot és akkor talán már nem is tűnik elpazarolt időnek saját magunk felépítgetése.  Visszatekintve át tudom látni, hogy hol rontottam el, így a jövőben már bölcsebben döntök, hiszen nagyon fiatal vagyok én még ahhoz, hogy ne hozzak meg rossz döntéseket. Hiába hiszem azt, hogy már sok mindent tudok, valójában iszonyatosan zöldfülű vagyok a felnőttek játszóterén, de végtére is, mind a jó és mind a rossz tapasztalataim tesznek ki engem.

 Önző dolog lenne nem megemlítenem, hogy szerencsére sohasem kell egyedül lennem, legyek éppen fent vagy lent. Kik is tehát ezek? Barátok, haverok, ismerősök, család és barátnak tűnő senkik.... Tudjátok, akik abból táplálkoznak, hogy te elestél. A kárörvendők, akiknek úgy érzed bármit elmondhatsz, de a megosztott információkat nem a javadra, hanem ellened használják majd fel. Esküszöm, még azokban is több a gerinc, akik a bukásomon minden kerülő nélkül nevetnek. Nem mondom, hogy nem rugózok azokon, de ők még annyira sem ismerik a történetet és engem, mint aki ezek ellenére is hátba szúr.

 Arra jöttem rá, hogy ha van olyan személy körülöttetek, aki úgy kezdi a tanácsait vagy bármijét, hogy "én jobban szerettem, mikor ilyen és ilyen voltál..." vagy "szerintem ilyen és ilyennek kéne lenned" azt nem érdekled. Nem azért, mert ezekkel meg akar változtatni és nem fogad el olyannak amilyen vagy, hanem azért mert az sohasem ismert téged igazi valódban. Lehetséges, hogy te nem mutattad meg magad teljesen, vagy rosszul mutatkoztál meg, de leginkább a másik nem akar igazán mögéd látni és megérteni. Ez a mai kapcsolatokra nagyon jellemző, hiszen jönnek, mennek, szinte időnk sincs egymást megismerni és elsőre nem sok ember van a sok közül, akire őszintén az idődet szánod. Ezzel nincs is baj, azzal viszont már igen, mikor megérzed a kést.... igazából a nagy bárdot a hátadban.

 Tudjátok, amikor azt hiszitek valaki megért titeket és ezért képesek vagytok gyengének is mutatkozni előtte, de később kiderül, hogy ezzel majd csak rúg a földön fekvőbe. Ezek a saját életükkel is megkeseredett emberek, főleg ha többen vannak. Az embereket hogy össze tudja hozni, ha megvan a közös gyűlöletük kis tárgya.... 

 Keretbe foglalva mondanivalómat az elejével csak azt tudnám mondani, hogy legalább ennek a miértjeit félre tudom dobni, pont azok miatt, akik ismernek és szeretnek engem. Egy éve, hogy hirtelen sok új ismerősöm kezdett el újra lenni és nyilván ilyenkor nagy a szűrő, de szinte mindenki egyforma eséllyel indul. Könnyű ilyenkor céltáblává válni, de nagyon meg kell nézni éppen ki talál bele a közepébe. Ha még nem használtam volna rongyosra az utóbbi időben a "kiszól a lyuk a gödörből" kifejezést, akkor semmit... Pont amiatt muszáj elengedni a rossz energiákat, mert ezek az emberek általában nem különbek tőlünk, sőt néha még rosszabbak is. 

  A bizonygatásról is le kéne szokjak. Tudjátok, mikor mindenképpen el akarom juttatni valamilyen úton módon egy-egy bizonyos személyhez/személyekhez, hogy én olyan vagyok, mint amilyennek megismert, vagy hogy éppen megtudjon rólam, bármit amit szívesen megmutatnék neki vagy elmondanék. Ha igaz az, ahogyan kezdtem a bejegyzést, akkor ezt nem véletlen nem tudom személyesen megtenni. Lehet, hogy már sohasem, lehet, hogy majd később igen, de ez már nem az én dolgom, hogy eldöntsem. 

 Nem fogom tudni elégszer megköszönni azoknak, akik megmutatták milyenek az igaz barátok, akik mindennap ugyan azt, ugyan úgy végighallgatták tőlem, ugyan olyan érdeklődéssel, még ha katasztrófának is tűntem, akik csöndben voltak, ha kellett és akik elmondták a véleményüket még ha fájt is. Akik mellettem álltak és tudták, hogy egy percig sem kell engem félteni, mert helyén van az eszem, még akkor is mikor eszeveszettül viselkedtem.

 Ők voltak az én sebtapaszaim, ami alatt nem tudom még azt mondani, hogy a seb begyógyult, de elég ahhoz, hogy felemelt fővel és mosollyal az arcomon visszaszaladjak arra a bizonyos játszótérre, úgy hogy elestem bár, de FEL TUDTAM ÁLLNI. 

2019. nyár